Fogtam a kezemben a könyvet, és ahol kinyitottam, ott olvasni kezdtem:
Önfeledtség
Ismét titokhoz érkeztünk.
Ezt a titkot mindannyian átéltük - mégsem tudatosult bennünk.
A szertartásról beszéltünk. Arról, hogy egy valódi istentiszteleten, egy jó koncerten vagy közös táncban valamennyien átéljük - ha csak egy suhanó percig is - a szeretet élményét.
Ennek azonban az a „lélektani” ára, hogy le kell vetnünk páncélunkat.
Egónk nem tud szeretni. A páncélját éppen azért hordja, hogy különváltságát megvédelmezze. Lehet okos, józan, művelt, ravasz, diplomatikus és ügyes - de nincsen szárnya.
Amíg önvédelemben élünk, egyedül vagyunk.
Az „ön” ugyanis minden eszével, józanságával, érdekérvénye-sítő erejével olyan, mint a tengerből különvált és jéggé dermedt csepp: senkihez sincs köze. Önmagába fagyva él.
Az ön, vagyis a különváltság gőgje emberemlékezet óta jellemző ránk. Talán az édenkert volt az utolsó hely, ahol az ember - mivel nem ébredt még öntudatára - szeretni tudott. Ádámnak és Évának, jelképes őseinknek, nem volt még „egója” - úgy, ahogy egy magzatnak sincs még. Alszik benne az önzés, és abban az elvarázsolt tudatban lebeg, hogy „a mama én vagyok!” Az első, fülrepesztő sírás jelzi, hogy kiszakadt az anya „kozmoszából”, és ezután nem a közös áramforrásról működik, hanem beindul a saját, külön kis szíve; innen kezdve ez az önálló, látszólag senkihez sem tartozó „akkumulátor” működteti. Azért mondom, hogy látszólag, mert enni, inni, lélegezni kell, napsugár kell, kozmikus sugárzás kell, sőt az egész világ kell,
és más emberek, főleg az anya szeretete kell, mert a saját szíve mindezek nélkül nem működik.
Kb. 3-4 percet bírunk ki a mindenséggel való egység - azaz szeretet - nélkül. Utána megfulladunk.
Ez a valóság.
De ahogy felnövünk és felpuffad bennünk a „különváltság gőgje”, úgy feledkezünk meg az összetartozás élményéről s leszünk egyre önzőbbek, lesz bennünk egyre keményebb az „ön” és az önérdek. Kikerülhetetlen nagy kalandja ez az embernek, melyet mindenki átél, aki a földre születik: föllázad az egység ellen, önállóságra tör, átéli saját énjének „mindenhatóságát” – végül összeomlik, és visszatér újra az egészbe.
